Bernhardt Mária

Néhány évvel ezelőtt a kezembe akadt egy festmény. A kép a világ egyik leghíresebb telivér fedezőménjét, Northern Dancert ábrázolta. Fantasztikusan. Mint ha Emil Adam képeit nézném. Tökéletes összhangban a lovas szakma és a művészet. Az alkotó, Bernhardt Mária így vallott magáról. Az emberek többsége szívesen takaródzik multjával. Eddigi dicső vagy éppen keserű életük ugyanolyan remek ürügyet szolgáltathat a jelen túlélésére. De mi értelme ennek? Felsorolni iskoláinkat, mestereinket, igen sikeres (természetesen) kiállításainkat?! Ez csak szemfényvesztés magunknak, másoknak. Nincs szomorúbb, mint amikor egy művészféle évtizedekig önmaga körül forog, a fejlődés legkisebb jele nélkül. Újra és újra megfesti, elkészíti, eljátssza, megírja ugyanazt, ha nem rosszabbat. Akkor elkerülhetetlenül ott a bukás, ami szerencsésebb esetben csak egy csendes önvallomás, és nem a környezetünk kimondott vagy csak összenézett sajnálkozása. Az ettől való félelem hajtóerő arra, hogy mindig "tiszta vászonnal" újra kezdjük. Az ember vérmérséklete szerint reménykedik vagy küzd a megfelelésért. Festőnél az ön- és közértékelés éppen az aktuális képtől függ. A múlt teljesítménye nem ad felmentést. Persze az, hogy a "fogyasztási népszavazás" mennyire fejezi ki a mű valódi értékét, az már kritikusoknak való téma, és időnként jobb, ha nem is foglalkozunk vele. A magam izmusoktól mentes naturalista képeimmel könnyebb és nehezebb is a dolgom. Könnyebb, mert nem kell érthetetlen zagyvaságokat kitalálnom, ha egyébre nem szól a képességem, nehezebb, mert a ló korrekt ábrázolása alapos felkészültséget (tudnom is kell, hogy mit látok) és türelmes "iparos" munkát kíván, azontúl, hogy a törekvés valami művészileg is értékelhető produktumra irányul. Az adott pillanat ábrázolásában jelen kell lennie a múlt és a jövő pillanatának, tudni kell különbséget tenni a lényeges és lényegtelen dolog között, mert enélkül éppen megfelelő egy sikerültebb fotó is. (Lovasélet) Önéletrajz helyett... Egy lovakat festő hölgy